Olyan embert nevezünk munkamániásnak, aki függővé válik a munkájától vagyis vagy állandóan dolgozik vagy képtelen lazítani, függetleníteni az életét a munkájától. Elveszíti személyes kapcsolatait, mindent és mindenkor berajong a munka:( Állandó teljesítménykényszer alatt van, ami szorongással tölti el.
Nézzük meg, mi is a munkamánia vagy egyáltalán bárminemű mánia alapja. Az, hogy az ember rendelkezik egy szemüveggel, amin keresztül a világot szemléli, tulajdonképpen nem is képes kilépni ebből a nézőpontból, mindent ezen keresztül értelmez. A mánia alapja az, hogy felnagyítjuk a látottakat.
Az talán senkinek sem új, hogy ha érdekel bennünket valami, akkor automatikusan nyitotakká válunk az adott dologgal kapcsolatos információkra. Az információkat szűrjük, ezért könnyen lehet, hogy egyszercsak úgy érezzük, több olyan információval, jelenséggel találkozunk hirtelen vagy teljesen váratlanul, amelyek kapcsolatosak az érdeklődési körünkkel. Ilyenkor hajlamosak vagyunk visszaigazolásként vagy véletlenként tekinteni ezekre a találkozásokra.
Ha szigorúan tekintünk a jelenségre akkor nem történik más, minthogy az érdeklődésünknek megfelelően engedünk be tartalmakat az életünkbe, így akár az is megtörténhet, hogy ugyanezek az információk, véletlenek akkor is ott lennének, ha nem figyelnénk rá. Ám figyelünk és egyre jobban sodródunk ezekkel a tartalmakkal. Bevonódunk és ez mindeddig nem is lenne baj, hiszen a legtöbb ember, aki szereti a munkáját szívesen hangoztatja, hogy a munkája a hobbija is egyben.
Amikor visszaigazolást kap a munkájára, akkor az az önértékelése részévé válik. Automatikusan arra hajlunk, hogy az erősségeinkben még erősebbek legyünk, hiszen könnyebb visszaigazolást várhatunk el, mint az olyan dolgokban, amiket még nem próbáltunk. Tehát egyrészt a pozitív visszaigazolás erősíti, hogy még több időt, energiát fektessünk valamibe, a saját fejlődésünkbe, másrészt ott lebeg előttünk a cél, a még magasabb szakmai szint elérése.
DE kérdezz meg valakit, aki szerinted munkamániás, hogy miért csinálja? Azt várnád, hogy racionális érveket sorakoztat majd fel, ezt és ezt még szeretné elérni, megvalósítani. Valóban lesz ilyen, de a legtöbb ember, kezdeti szinten az élményt fogja megragadni, ha tudatos erre egyáltalán és nem konkrét racionális célokat sorakoztat majd fel. Ámbár lehet, meg tudja indokolni, ezeket mégis nagy többségében a múltból hozza, mint eredményt. Természetesen rendelkezik elképzelésekkel a karrierjét illetően, de nem azért csinálja, hanem mert kap egy olyan élményt, amelytől addiktívvá válik.
Előre jelzem, hogy a legtöbb munkamániásnak fogalma sincs. Tényleg nem tudja, miért, így alapvetően sablonos válaszok várhatóak el: “így hozta az élet”. “nem is tudom”, etc.
Hangsúlyozom, ez a kezdet, a bevonódás, az egyre több idő és energia befektetés. Ez még nem munkamánia, önmagában a munka élvezetét nem nevezhetjük annak. Munkamánia akkor lesz, amikor betegessé válik, amikor ezt a kreatív alkotó állapotot már nem önmagától, hanem teljesítménykényszer alatt kell hozni, és ekkor jönnek a munkamániára jellemző tünetek is: szorongás, idegesség, agresszió, álmatlanság, szív és érrendszeri megbetegedések, stb.
Honnan indul az egész?
Az igazi munkamániás, meggyőződésem szerint, megél egyfajta módosult tudatállapotot. Megteremti a saját valóságát, amiben elég otthonosan mozog ahhoz, hogy kontrollt gyakoroljon fellette. Megéli a teremtés ama furcsa láncolatát, amit úgy hívunk, hogy flow, legalábbis az elején.
Aztán valahogy ezt az érzést kergeti, csak már nem tudja, hogyan kell(ene) visszatérni ahhoz, hogy a munka valóban élvezetes legyen és ne egy kényszerállapot.
A flow: egy olyan módosult tudatállapot, ami a magas koncentráció következtében jön létre. Egyszerre vagy kreatív és racionálisan gondolkodó.
Amikor flow-élményed van, akkor úgy érzed, hogy veled van az erő:) Tehát olyan szinten vagy benne a történésekbe, olyan szinten résztveszel, hogy nem csak a saját hozzájárulásod felett bírsz kontrollal, hanem mintha éppen az történne, amit szeretnél, úgy alakulnak a dolgok, ahogyan elképzeled.
Itt persze támadhat némi zavar, amikor kognítivan értelmezed, hogy ehhez mi a saját hozzájárulásod? Te csináltad vagy éppen úgy álltak össze a véletlenek, hogy elősegítették a saját elképzelésed, ki tudja? Az mindenesetre biztos, hogy a flow nem egy akaratlagos folyamat, tehát nincs benne erőszak és nincs benne szorongás sem. Résztveszel a saját magad által teremtett valóságban és azt látod, hogy mások is ott vannak, veled.
Magyarul élmény lesz a karrier és nem valami előre lefektetett elvárás-rendszer, amit teljesíteni kell. Úgy gondolom, innen kezdődik az, hogy addiktívvá válok a munkámban, teremtek, de nem elvárás-szinten, ott vagyok, benne vagyok, és hozzá kapcsolok mindent, amit csak lehet, hogy minél jobban megéljem azt a folyamatot, amitől bizony, hogy jól érzem magam.
A flow egy pozitív élmény és mert megadja a kontroll gyakorlás képességét, az ember azt gondolja, bármikor tudatosan visszaállíthatja ezt a kontroll a megélt folyamatok felett. Csakhogy nem így működik a dolog.
A flow megélése időszakos, olyan pozitív feszültség, ami elősegíti az alkotást.
Betegségnek onnan tekintjük a munkában való teljesítményt, amikor az egyén kényszeresen ragaszkodik a kontroll gyakorlásához és emiatt szorongani kezd. Ekkor már eljutott arra a szintre, hogy nem is létezik más visszaigazolás az életében, csak a munkája. Olyan harcként éli meg, ami feltétlenül eredményt kell hozzon, ha már ennyi energiát belefektetett.
A munkamániásra jellemző a túlvállalás, mintha nem nyugodhatna egy percre sem. Ennek folyománya, hogy folyton hajszolt, túlterhelt. Keveset alszik, sok a szorongás, ideges állapot, ami miatt különösen veszélyeztetett a szív és érrendszeri megbetegedésekben.
A munkamániás nem az az együttműködő típus, ha érted... Bármi vagy bárki megakadályozza abban, hogy eredményt érjen el vagy az általa elképzeltek szerint teljesítsen egy “küldetést”, arra agresszívan reagál.
Gondolj csak vissza, honnan indultunk? Egy kellemes állapot megélésétől, amit aztán fejvesztve kergetünk. A flow nagyon jó dolog, de el kell tudni engedni, hátha a hobbinkban vagy a családdal töltött időben visszaköszön és megtalál újra.
Na és persze az sem árt, ha van néhány másik dolog is az életünkben, ami visszaigazol, amitől helyén lesz az önértékelésünk, énképünk.
